Még nem, de idővel kialakulhat...
Utópia
Egy idős hölgy ült a padon, a dédunokája körülötte játszadozott. Igazi jelenség volt, fehér haját kontyban viselte. Nem a ruházatától tűnt elegánsnak, hanem egyfajta kisugárzás vette körül. Megsimogatta szemével a világot, az pedig rámosolyodott. Nem harcolt az idővel. Az már rég neki dolgozott. Minden percet ajándékként élt meg, ráadásként, melynek során gyönyörködhet a művében. Sok rossz döntést hozott élete során, de megtanulta, hogy nem az a fontos, hogy hibátlanul teljesítsünk, hanem hogy tanuljunk az elkövetett ballépésekből.
A dédunokája odament hozzá és megkérdezte: A Kreatív Mozgalmat te hoztad létre dédi? Az igenlő válasz után felbátorodva kérdezősködött tovább: Ezeket a fákat még az első mozgalmisták emelték ugye? Mesélsz róluk megint!
Az idős hölgy szeme a múltba révedt, sok lelkes fiatalt látott, akik hittek a szépség hatalmában és hajlandók is voltak tenni az álmaikért.
- Tudod kicsim, az elején nem voltunk sokan. Mikor az első könyvem megjelent, még csak maroknyian olvasták az írásaimat. De ők lelkesek voltak. A könyv sikere után több helyre is eljutott a hír, így bővült a mozgalom. Sokan korábban olyan életet éltek, mint az elődök évszázadokra visszamenőleg. Betartották a kliséket. Mi azonban felforgatók voltunk. Abban hittünk, hogy lehet jobban is, több örömmel élni, egymásra jobban odafigyelve. Heti workshopjaink voltak, ahol mindenféle szemétnek tartott dologból műalkotásokat készítettünk. Tresh artnak neveztük. Volt egy közösségi weboldalunk, ide gyűjtöttük a megvalósított kreatív ötleteinket, pl. recepteket, ötletes lakásdekorációkat, házilag gyártott játékokat, kevésbé ismert kirándulási helyszíneket. Bármit, ami eszünkbe jutott. Így osztottuk meg egymással a lehetőségeket, amik ajtót nyitnak a világra.
Nem voltunk zárkózottak, bárkinek meséltünk magunkról, senkitől nem kértünk pénzt és elfogadtuk, ha esetleg ki akart lépni. De ilyenre alig emlékszem.
- És hogy lettetek olyan nagyok?
- Sokan csatlakoztak az interneten hozzánk. Drágulás volt az ukrán-orosz háború miatt, sokan rossz körülmények közt éltek. A kreativitás kiutat jelentett, reményt, bizakodást. Páran kitűzőket kezdtek viselni, hogy hirdessék, közénk tartoznak. Majd divattá váltunk. Könnyebben munkát kapott, aki hozzánk tartozott, hamarabb megbíztak benne. Szerintem a kreativitás okozta felszabadultság tette, de szinte ragyogtunk. Pedig aszályok sújtottak, majdnem sivataggá váltunk. De a szívünkben új virágzás indult. Elkezdtünk küzdeni a klímaválság ellen. Mérnöki eszközökkel elsősorban. Próbáltuk ellensúlyozni a károkat. Küzdöttünk a vízért és a minőségi élelemért, hogy a jövő ne legyen aszott és keserű.
- És győztetek végül?
- Lassan, de haladtunk. A fiam, a nagypapád építész lett, fenntartható házakat tervezett. És vízháztartás helyreállító rendszert. Enélkül most nem vehetne körül ennyi szépség.
- Maradt időd a családodra?
- Keveset aludtam, fűtött a tettvágy. Igen, végül maradt időm mindenre, ami fontos. Még saját magamra is. Sokan ezt önzésnek neveznék, de muszáj befektetnünk magunkba, különben alul maradunk az idővel szemben.
- Dédi, te örökké akarsz élni?
- Igen szívesen élnék, ám még nem jutottunk el odáig. De maradni szeretnék, amíg csak lehet. Annyi ötletem van még. Olyan sok könyv megtelhetne még velük. A szellemem még friss, és a testem is viszonylag jól bírja még.
Hogy tudsz annyi különböző könyvet írni? A regények szinte magukat írják, jönnek a szavak, megállítani sem tudnám őket. Kerekedik a történet, alakulnak a jellemek. Ez olyan izgalmas. Az ismeretterjesztő könyveket meg csapatban írjuk, összegyűjtjük a Kreatív Mozgalom tudását, hogy örökül hagyhassuk nektek, a következő nemzedéknek.
A kislány büszke volt a dédire, ő olyan érdekes volt, szeretett volna maga is ilyenné válni. Bizakodón tekintett az életre, érezte, hogy részese egy magasztos eszmének, szeretett volna tettekkel is hozzájárulni a Mozgalom munkájához. Kitárta elméjét és befogadta a világot. Azt a vetületét, ami számára sokat jelentett - a kreatív képzelet világát.
