Az élet csoda.

Részt venni ennek kibontásában szülőként ajándék. Megtiszteltetés, aminek nem egyszerű megfelelni.
Amikor egy nyolc hónapos felébred egy olyan éjszaka után, amikor átlagban 1 óra 20 percenként felnyöszörög és etetni kell, az ember fáradt. Az éjszaka egybefolyik a nappallal, mert mindkettő munkás. Ám az arcocska gödröcskésen mosolyog rám.

Ó, de hiszen milyen szép!
Alig ébredt, de már piszkálgatja a fülét, ami az álmosság jele. Ki érti ezt? Hisz ő aludt végig míg én etetgettem, nem lehet álmos. Zökörcsösen nyöszörög.
De olyan szép!
Játszani szeretnék vele hogy megmutathassam közben a világot. Jó lenne átadni mindent, amire sikerült rájönnöm. Bár először inkább csak az egyszerű tárgyak nevére kellene megtanítanom. Mindent csak sorjában! Fő a türelem!
Ám ő még fogzik, a mesekönyv neki csak a sarka miatt érdekes, amit rágókának használ. Mindent megrág!
De azért olyan szép!
Megismertetném fokozatosan az ízekkel, ahogy a szakirodalom írja. Főzőcskézem és pürésítem az ételt. Apucival együtt bohóckodunk, hogy rávegyük, ne köszöntse ki. Ő azonban nagyrészt kitolja a nyelvével az ételt és csak a cumisüveget akarja. Legalább szépen gömbölyödik így is. Babahusi mindenütt hurkácskákba rendezve.
Ettől olyan szép!
Mindent látni akar, de érthető okokból a helyváltoztatáshoz segítségre van még szüksége. Viszont a gyönyör tömény tíz kiló ebben az esetben. Csuklónak, gerincnek ez nem jó hír. Kell az elme fortélya - ládában húzzuk magunkkal, mert a lakás kicsi a babakocsinak. Onnan néz vidáman a nehézségi tényezőnk.
De olyan szép!
Hamar lankad a türelme, mindig új és jobb csoda kell. A kis csoda öt perc, a nagy csoda tizenöt. A nap lassan telik. Megannyi csoda közt, de lassan.
Ám kétségtelenül olyan szép!
Érthető, ha nem ismeri fel, mikor van szüksége pihenésre. Ám ha mi ezt felismertük helyette és altatgatjuk legjobb tudásunk szerint, olyan jó lenne, ha elfogadná. Az élet viszont nem mindig a mi óhajaink szerint alakul. Néha igen.
Olyankor még inkább szép!
Minden szülő elsődleges közellensége a betegség. Nincs rosszabb a pici láztól tüzelő testnél. Még ha csak az oltás mellékhatása is. Ilyenkor nem tudok segíteni, csak fohászkodom. Minden tiszteletem a valóban beteges gyerkőcök szüleié.
De minden helyzetben olyan szép!

Kikakil, leböfög, megtép, karmol, kimozog, lepisil, nyáladzik, sír, vinnyog, nyesszeg, nyávog, nyörrög.
De olyan, de olyan csodálatosan szép!
Értelmes szemek, selyempuha bőr, rózsabimbó száj, huncut fürtök!

Egy csoda. Akiért felelősséggel tartozom, akit szerethetek. Akit kaptam, aki az enyém és mindannyiunké. Ő a jövő ígérete!

Jelen korunk történeti értelemben az újkor része. Csakhogy sajnos annak hanyatló ágát tapossuk már régóta.
A hanyatlásnak sok tünete lehet, de az biztos, hogy a bűnözés növekedése ide tartozik. Talán az utcai tolvajlás mértéke nem növekedett látványosan, de cserébe virágzik, sőt tombol az online bűnözés.

Arctalan, megfoghatatlan démonokként garázdálkodnak az online csalók. A legkülönfélébb álca mögé bújva lesnek áldozataikra a Facebookon, az Instagramon és a Gmail fiókunkban. Némelyek csodás nyereménnyel kecsegtetnek, míg mások a megfélemlítés taktikáját alkalmazva azzal fenyegetnek, hogy letiltásra kerül a fiókod, megszegtél bizonyos elveket, így törölve leszel, copyright-kat sértettél, stb. Még ismert futárcégek nevében is elkövetnek visszaéléseket, adathalász e-mailt vagy semmit sem érő utánvétes csomagot küldenek. A legundorítóbb, amivel találkoztam, az álmaimmal akart visszaélni. Festőként néha közzéteszek képeket. Többször írnak rám, hogy tetszik a munkásságom, vásárolnának tőlem NFT-ért, ami egy kriptovaluta általi tranzakciót jelent. Persze megírom, hogy még véletlenül sem megyek ebbe bele. Ám ennél szofisztikáltabb is van. Volt már olyan, hogy létező galéria munkatársának adta ki magát a csaló és adathalász mait küldött. Remélte, hogy a kiállítási lehetőség megcsillantása úgy elbódít, hogy elvesztem a józan eszem. Nem jött be. Nálam nem, de talán másokat megkárosított.

Ne dőljünk be és főleg: milliószor gondoljuk meg, mire kattintunk!

Az emberi faj csak akkor úszhatja meg a pusztulást, ha összefogunk. Amennyiben így folytatjuk, az biztosan nem vezet eredményre. Ha a klímakatasztrófa küszöbén nem visz el egy járvány, akkor majd szétmarcangoljuk egymást oktalan háborúskodásban. Már a szomszédban merényletet követtek el politikai céllal egy állami vezető ellen. Függetlenül attól, hogy tetszik-e nekünk egy politikus ténykedése vagy sem, nincs jogunk az életére törni. Ahogy nincs jogunk embertársainkon élősködve sem egzisztenciát teremteni. Mert hát ezek az online csalók belőlünk, a mi álmainkból akarnak élni.

Hogyan éljünk a 21. század negyedéhez közeledve úgy, hogy megérdemeljük a létezést?

Kicsit alázatosabban, jóval tudatosabban és főleg lényegesen emberibben.

Ne gondolkodjunk kizárólag individuumként, aki hajlandó a saját céljaiért belemarni a mellette állóba. Amíg nem értjük meg, hogy egymagunkban, vagy akár nemzetenként is kevesek vagyunk, addig nincs esélyünk. Csak emberiségként, globális szintre emelve a szeretet parancsát lenne érdemes tovább építkezni. Ám ez a szeretet nem az önfeláldozó fajta, ez egy tudatos és önérdekérvényesítő felebaráti szeretet, ami saját fennmaradásunk záloga.

Felelősek vagyunk.
A jót a rossz rész nélkül akarjuk.
A könnyed jólétet kevés munkáért szeretnénk megkapni, miközben idősíkunk szánalmasan szűk.
Nem fér bele a következő perc gondja.
Emellett még fel is háborodunk, hogy nem mi vagyunk ott középen.
Mindenki nagy akar lenni, egy kis nép tagjának lenni ezeknek az embereknek semmi.

Ezt kellene tenni:
Emberként élni! Összefogni. Szerényen. Szorgalmasan. Előzékenyen. Földtudatosan.

FEHÉR ÁGNES: SZÉGYEN

Csodálod, ha virágod hervad,
miközben nem locsoltad tegnap?
Elképedsz, milyen gyenge fajta?
Hisz olcsón vetted, nyertél rajta.
Meglep, hogy senki se becsül meg?
De hisz te másokat felültetsz.
Döbbent az ellen fondorlata,
ha taszít a jó gondolata?
Felháborít, neked nem jut most,
holott ez nem is a te jussod?
Kiakaszt az elhanyagoltság,
ám vajon viselted más gondját?
Felhúz, hogy nem terem még babért,
bár nem dolgoztál vele ma még?

Hol az igazság?

Elvárod, hogy kapd meg mind,
mire mohó szemed rátekint?
A holnap szelleme lám megszid.
Kizsákmányolsz mindent már megint.
Elherdálod jövőd álmait,
ha nem véded Földed MÁR MA ITT!

A legtöbben azért írnak ki nyereményjátékot, hogy egy eredményes marketinghúzással előre lendítsék a vállalkozásukat. Én az írói és a festői munkásságomat szeretném népszerűsíteni ezzel az eszközzel, vagyis az én célom is a reklám. Szerintem ez mindegyik félnek előnyös, a résztvevők esélyt kapnak, a kiíró pedig láttathatja magát és a termékeit.

Mielőtt végig vittem két játékot, így vélekedtem erről. Utólag viszont azt mondom, egy ilyen játék ennél többről is szólhat. Élő kapcsolatot hoz létre az alkotó és a közönsége közt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ujjongok, mert olyasvalakit dobott ki a random generátor, aki például kötődik a helyhez, ahol felnőttem, vagy ahol jártam már és jól éreztem magam. A másik pillanatban felfogom, milyen sokat jelenthet egy nyeremény, ha épp bátorításra van szükségünk.

Ilyenkor a szerző csak áll egy képzeletbeli kikötő korlátjánál a naplementét bámulva és a hajói után néz büszkeséggel és hálával telten. Hálás vagyok a Legfőbb Alkotónak, hogy ott lehet bennem az a szikra, ami a semmiből értéket képes teremteni, alkotásokat létrehozni. Továbbá hálás vagyok az engem támogatóknak és inspirálóknak, akik mindvégig hittek bennem, de még azoknak is, akik épp hátráltattak vagy furcsán néztek rám, hiszen ők is az utam részei.

Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik neveztek a játékokra, akik pozitív véleményt fogalmaztak meg, esetleg habitustól függően nyíltabban vagy szűkszavúbban, de hálásan megköszönték a nyereményt vagy akár a részvételi lehetőséget.

Az alábbi képen a könyvem az egyik új tulajdonosával, Tóth Nikivel látható:

Írjunk kreatívan, éljünk kreatívan!

Egy sikeres író beavat minket élete főbb mozzanataiba, hogy lássuk, mi tette őt történetmesélővé. Ő nem él a felsorolás közismert eszközével, én viszont megteszem ezt ebben az összegzésben, hogy lássuk, miért lett a közönség kedvence Stephen King.

1. Megélte a mélységeket. - Szerették, de a mindennapokban nem volt ott az édesanya a két pöttöm csöppsége mellett, akik így az életet többé kevésbé maguk fedezték fel.
2. Kapott kezdő lökést. - Mikor kamaszként írogatni kezdett, az édesanyja nem nevette ki, hanem megjutalmazta az írásaiért. Ezzel közvetítette felé, hogy különleges és fontos, amit tesz. Kedvet is kapott arra, hogy íróként fejlessze magát.
3. Állt mögötte egy igazi társ. - A feleségét tekintette ideális olvasónak, ő volt számára a mérce. Nem is csoda, hiszen a házasságuk remekül működött végig a különböző életszakaszok alatt.
4. Mélységesen szerette amivel foglalkozott, így képes volt megújulni újra és újra. Nem ahhoz kellett neki lelki erő, hogy írjon, hanem az írásból merített erőt minden máshoz.

Miután a "rendező úr" levetítette nekünk a pillanatfelvétekből összeállított önéletrajzi  filmjét, a werkfilmmel is előrukkol: könyve második részében fejezetenként végigmegy mindazon a nyelvi eszköztáron, ami egy írónak szükségeltetik az alkotáshoz.

A következő posztban elkezdünk a nyomdokaiban haladni, vagyis a klasszikus befejezés kívánkozik ide:
Folyt. köv.

 Önéletrajzi írásában friss Nobel-díjasunk hűen vall a szerény körülményekről, melyekbe született, a Kádár-korszak pro és kontráiról, valamint az amerikai kutatói társadalmat is átszövő visszásságokról. Nem azt mondja el, amit a világ elvár tőle. Ő egy karakán nő, úgy ír, ahogy érez.

Bemutathatná úgy az életét, mint egy tündérmesét, ahol a hentes lánya az elegáns fogadások díjazottjává nemesül. Tőle azonban mást kapunk. Egy romlatlan gyermeki elme kíváncsi és elfogadó szemén keresztül nézzük gyermekkora komfort nélküli világát, rácsodálkozhatunk mindennapi életének kihívásaira. Ebben azonban nem találunk neheztelést vagy bírálatot, végig a hála hangján beszél szüleiről, szülőföldjéről. Nyoma sincs a könyvben a sajnálatra építő önmagasztalásnak.
A közgondolkodásban a Kádár-korszak igen különböző, de általában végletes megítéléseknek van alávetve. Ebben a könyvben nincs fröcsögő ideológiai vita a társadalmi formákról, csak ténymegállapítások vannak, párhuzamba állítva a mindennapokra gyakorolt hatásukkal. Külön dicséri a gyermekmegőrző rendszert, amely igencsak jó fényben tündököl, hiszen segíti a karriert építő nőket. Érezzük, hogy hiányolta a szellemi szabadságot, de az állam gondoskodó szerepét üdvözölte. Nyíltan azonban nem érvel a rendszer mellett vagy ellen.
Nem tudtam elmenni amellett sem, ahogy a tudományos életben zajló paradoxonokat kezelte. A leírtakból láthatjuk, hogy ezt a világot is a pénz mozgatja és az emberi rosszindulat megnyilvánulásai itt is teret nyerhetnek, nem csak a hétköznapokban.

Egy ilyen életút összegzése után joggal merül fel a kérdés: mit tanulhatunk tőle, mi volt benne az a plusz töltet, ami a sikere zálogává vált.
Meglátásom szerint az emelte őt az átlagemberek sorából a nagy formátumú személyiségek közé, ahogy a kudarcokat és a megpróbáltatásokat kezelte.
Gyakran látunk olyat, hogy valaki mint egy kikövezett úton haladva egyenesvonalú egyenletes mozgással közelít a célja felé? Ha nem rémlenek ilyen példák, akkor miért várjuk el mégis ezt magunktól? Karikó Katalin életében is voltak megpróbáltatások, visszaesések, hátráltató tényezők. Ám ő tudós megközelítéssel élt, a kudarcot is csak egy nemleges válasznak tekintette, ami kiszűr egy lehetséges variációt. Ezáltal pedig közelebb kerülünk a helyes válaszokhoz. Nem töprengett, ette magát vagy hibáztatott másokat amikor falakba ütközött, hanem megrázta magát, áttekintette a helyzetet, levonta a tanulságot és a következő lépésen, a lehetséges megoldási módozatokon töprengett. Ami még ennél is csodálatosabb: lépni is mert a megfelelőnek ítélt irányba. Többet tanult, mikor azzal fenyegették, hogy elkaszálják az egyetemi felvételin. Disszidált, amikor nem látott más esélyt a tudományos kutatásai folytatására. Ingázott, ha kellett. Eltűrte a szűklátókőrű főnökség eredményorientált retorikába folytott rosszallását, majd a tudományos élet rezignált reakcióját is, mely az áttörését követte. De soha, egyetlen percig sem gondolta úgy, hogy fel kell adnia.

Az emberiség most nem egy briliáns elme szikráinak fénycsóvájában úszva menekült meg a világjárvány burjánzásától, hanem egy kitartó és következetes asszony becsületes munkássága által.

Írjunk kreatívan, éljünk kreatívan!

Az idő. Ez az a dimenzió, ami mindig túl szűkös. Amikor az első földrajzórák egyikén elmondják, miért 24 órából áll a nap, sokunknak jut eszébe az ötlet: milyen jó lenne óriási kozmikus óriássá válni, aki laza kézmozdulattal lelassítja a Föld forgását. Később meggyőzzük magunkat: semmi gond, jól van ez így, ha nem mindenre jut időnk, azt el kell fogadni, ez az élet rendje stb. Ide, a satöbbi helyére még be lehetne írni számos önnyugtató közhelyet, ami persze jobb az állandó elégedetlenségnél, de köze nincs a helyes hozzáálláshoz.

Hiszem, hogy van középút. Lehet úgy sáfárkodni az időnkkel, hogy jusson tér a hobbiknak, tudjunk alkotó tevékenységet végezni, ha van indíttatásunk és legyen énidőnk is. Az elmúlt 4-5 hónap számomra erről szólt. Kisbabát gondoztam és emellett két önálló képzőművészeti kiállításom nyílt, valamint irodalmi és művészeti pályázatokra neveztem, az egyiken kiemelést is kapott az alkotásom. A Központi Galériában van jelenleg is kiállítva. Minek köszönhetem ezt a sikert? Részben a hitemnek és a progresszív hozzáállásomnak, részben pedig a konklúziónak, amit a bejegyzés végére tartogatok.

Szerintem ahhoz, hogy eredményes időmenedzsmenttel tudjunk teret teremteni az életünkben a feltöltődésre és az alkotásra, ahhoz a következő alapvetéseket célszerű elfogadnunk:

1. Ne gatyázzunk! Vagyis ne tétlenkedjünk, ne hezitáljunk, ne halogassunk! Ha adódik a lehetőség, azt kötelező kihasználni. Ilyenkor nincs arra lehetőség, hogy megigyunk még egy kávét, mielőtt belekezdünk valamibe. Ha akarjuk, akkor bele kell vágni, majd kb. a harmadánál tarthatunk kávészünetet. (Én inkább kólázom, a kávét nem szeretem. De a lényeg szempontjából ez mindegy.)

2. Tervezzünk előre! Ha ezt a férjem olvassa majd, el fog szörnyedni, mivel én vagyok az a szertelen ember, aki soha semmit nem képes átgondolni előre. Viszont tanulságként annál hitelesebben tudom átadni: ha többet terveznék előre, jobb lenne az időkihasználás. Nem fordulna elő, hogy kifogy a festék vagy nem hozom magammal a vonalzót a műterembe és vissza kell mennem érte.

3. Ne legyünk maximalisták! Ne csak pont úgy akarjuk, ahogy elgondoltuk, hanem kössünk kompromisszumot.

4. Használjuk ki az időmozaikokat! Néha csak 5 percünk szabadul fel, de ez sem elvetendő. Én ilyenkor feljegyzéseket készítek a telefonomba, ötleteket rögzítek. Ennek köszönhetően a hosszabb szabadidő már csak a konkrét megvalósítással telik.

5. Nem mondom azt, hogy aludjunk kevesebbet (bár persze így is lehet időt nyerni). Ám ha elalvás előtt időrabló melléktevékenységet szoktunk végezni, azt hagyjuk ki és kipihentebbek, tettre készebbek leszünk.

Jöjjön a beharangozott konklúzió: egyedül nem megy. Ha nehezebb élethelyzetben vagyunk, de mégis szeretnénk időt szánni önmagunkra, akkor segítséget kell kérnünk. Párunktól, szüleinktől, testvéreinktől, barátainktól, mindenkitől időt kérjünk szülinapra, karácsonyra és néha ünnep nélkül is. Kérjük meg szeretteinket, hogy tegyenek meg olyasmiket helyettünk, ami felszabadít nekünk némi szabadidőt. Ha valóban fontosak vagyunk nekik, akkor megértik majd, miért van erre szükség. A feltöltődés a záloga annak a kreatív és teljes életnek, ami által hasznára lehetünk a környezetünknek és a világnak. Köszönöm a családomnak az elmúlt 4-5 hónapot, bebizonyították, hogy ők ezt tényleg megértették és segítettek nekem, kaptam alkotóidőt a babagondozás gyönyörű, de fáradságos időszakában is.

Sétáltam az erdőben. Haladtam az utamon. De a jó úton mentem? Ez talán csak akkor derül ki teljes bizonyossággal, amikor már hazaérve visszagondolok az utamra. Jó érzések töltenek el, vagy marad bennem hiányérzet? Mindannyian szeretnénk egyszer azt válaszolni erre a kérdésre, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett és megvalósítottam a célt, amivel elindultam, vagy amit közben magam elé tűztem.

Az életünk sem más, mint egy séta az erdőben.

Erdőbéli barangolásom közben egy ponton válaszúthoz érkeztem. Nem gondoltam bele túlzottan, melyik úton kezdek el haladni, csak vitt a lábam az egyik irányba. Ám idővel furcsa érzés lopakodott be a tudatom perifériáira. Valami nem stimmelt, nyugtalanító gondolatok zavarták a rendszert, amiknek kezdetben nem tudtam nevet adni. Majd egyre inkább hallottam a szívem szavát, amely azt suttogta, nem ez lesz a jó út. De az ember furcsa lény, nagyon sokáig képes figyelmen kívül hagyni a jeleket. Én is csak mentem, haladtam tovább azon az ösvényen, amiről már tudtam, hogy nem a célom felé visz. Miért tettem ezt? Miért olyan nehéz megfordulni és új utat választani?

Rengeteg klisé van bennünk, ami belső motorként hajtja a lábainkat előre és nem állunk meg. Nem nézünk körül, hogy mérlegeljünk. Pedig, ha megtennénk, és egy picit magunkhoz engednénk a gondolataink szerteágazó szövetét, akár rábukkanhatnánk egy rövidítésre, ami megbújt a fák között. Ez a szerencsésebb eset, mert nem kell szembesülnünk a hiábavalóság érzésével. De ha épp nem megy, akkor is érdemes megfontolni még egy lehetőséget. Ha olyan úton haladunk, amiről kiderült, hogy nem a célunk felé visz, nem kell tovább haladnunk rajta. Meg is fordulhatunk. Akár vissza is térhetünk az elágazáshoz és dönthetünk másképp. Az erdő elég nagy, sok olyan útja lehet, amit még nem ismerünk, de nekünk való lenne. Ám sosem jutunk el ezekre a helyekre, ha nem vállaljuk a hátraarc időszakos kudarcát, ami a jövő felfedezéseit megalapozhatja.

Ne féljünk a járatlan utaktól!

Az elágazásnál az ismerős és kitaposott ösvény mellett nyílt egy másik út, amit korábban észre sem vettem. Mintha akkor még ott sem lett volna. Pedig nyilván akkor is megláthattam volna, ha lett volna bennem annyi kreativitás, hogy egyáltalán körül nézzek. Ez a másik út csábítóan vadregényesnek hatott, így elkezdtem haladni rajta. Kezdetben élveztem a kacskaingós öblösödéseket, a fény játékát a fák közt, ahogy az előttem lévő útra érdekes alakzatokat rajzolt. Míg ezeken merengtem, elfelejtettem félni. Ha ismeretlen tájakon haladunk, sokszor bénító képzetek akadályoznak. Sok mindenen aggódhatunk: túl nehéz a terep, vajon megéri-e, nem túl nagy kitérő árán jutunk a célhoz, vagy tudjuk egyáltalán merre megyünk, vagy csak keresgélünk? Ebben a pillanatban azonban ilyen kérdések nem foglalkoztattak. Belemerültem a táj élvezetébe, a saját lépéseim felett érzett öröm, a haladás puszta tudata erőt adott. Kíváncsi voltam, hová vezet az út, de igyekeztem a mohóságot mellőzni és nem kutattam feltétlen a mikénteket.

Majd egy érdekes kis leágazás után egy csodás helyszínre érkeztem. Magamban gyorsan el is neveztem: ez lett számomra a Katedrális. A fák kis tisztásnak engedtek teret, de csak olyan szűk mértékben, hogy az egymásra hajló keresztben átívelő ágak boltíveket rajzoltak ki. Mint egy valódi templomban. Meglepődtem és elérzékenyültem. Ritkán láttam ennél szebbet, talán még soha. Boldog voltam.

Jól esett ez a séta. Minden szempontból üdítő volt. A gondolataim is sétát tettek, nem csak a testem. Felötlött bennem, hogy vajon szoktunk-e merengeni séta közben? Akár a napi kis erdei sétánk közben, akár a nagy sétánk során, mely maga az élet.

Hogyan szólítsuk meg az embereket?

Van a Gondolat.
Ez pedig tolakszik. Méghozzá előre. Az elménk legszélére, ahonnan mindent lát és őt is mindenki látja.
A írás felszabadít, átadni annyi feltoluló gondolatot és érzést, igazán kivételes kiváltság. Megtisztelő, hogy erre meghívást kaptam.
De hogy van tovább?

Van a Szándék.
Ez alkotja az utat, amin a Gondolat elhaladhat. Nélküle céltalanná válna minden. Ő vezet, ő ad határozott keretet a cselekvésnek.
Mindig éreztem, hogy a Mondanivaló valahol motoszkál odabent, de mikor valóban bekopogtatott hozzám, már pontosan tudtam, hogy kell őt vendégül látnom.
De hogy van tovább?

Van a Közönség.
Ők alkotják a célt. Számukra kell nyújtanunk valami maradandót. Valamit, ami felráz, felemel. Ami kitörést biztosít az uniformizmusokból.
Szerencsére még sokan szeretünk olvasni. Néha azért ülünk le egy könyvvel, mert gondolkodni valót keresünk, máskor viszont csak kikapcsolódni szeretnénk. A tükör mögül mindkét megközelítéssel élvezhető.
De hogy van tovább?

Van a Stílus.
Ő az eszköz, mellyel szólhatunk. Tárgyilagosan szólunk, vagy egyenesen költői eszközökkel? Utalunk, elmosunk, sejtetünk, hirtelen váltunk, kitekintünk. A stílus mindenképp a közlekedő eszköz, mellyel az úton haladunk.
Egy könyvnél a stílus viszi a hátán a történetet. Ha nem pezseg, nem örvénylik, unalomba fullad és senki nem jut el a történet kibontásáig.

De mi az, amit nem tudhatsz?

Azt, hogy a könyvnek lelke van.
Képes megszólítani téged.
Néha még irányít is.
Beléd fészkeli magát és ott lesz minden sejtmagodban, hogy szóljon hozzád, ha kell.

De mit értünk el mindezzel?

Átadtuk a mondanivalónkat a célközönségnek és szórakoztattunk.
Visszhangot vertünk az elmékben.
A legtöbb esetben elindul a láncreakció.
AZ OLVASÁSI ÉLMÉNYBŐL KOMPLEX MEGTAPASZTALÁS LESZ.

Mindannyiunk univerzuma eggyel tágabbá válik ezáltal.

Honnan jöttem?

Mindig is voltam. Ott lebegtem milliárdnyi idegsejt rejtett bugyraiban. Ott, ahol a lélek és a szellem találkozik az agytevékenység során. Egyszer azonban kezdtem alakot ölteni gondolatok formájában. Ott várakoztam pár töredékes darabban a megvalósulás határán, az emlékezet tasakjaiban, míg össze nem gyűjtöttek. Ehhez kellett egy adag elhatározás, kitartás és még valami, ami nélkül nem lehettem volna: alkotó erő. De szerencsésen megszülettem, lassan bontakoztam ki, jelenetről jelenetre, de már tudtam, mivé válok és miért vagyok. Könyvvé lettem, mely egy történetet mesél el. Egy lány és egy fiú együtt kutat, hogy felfedjenek egy történetet, ami egy rejtélybe burkolódzik.

Miért kellett létrejönnöm?

El kellett mesélnem, milyen érzés, mikor a fiatalkori álmok megváltoznak a felnőtté válás küszöbén. Vallanom kellett arról, hogy két generáció eltéréssel mennyire érthető egy történelmi korszak és annak mozgatórugói. Be szerettem volna számolni arról, milyen terveik lehetnek a mai fiataloknak, ha jobbá szeretnék tenni a világot. Szívesen regéltem három szív különböző frekvenciájú dobbanásairól, melyek mélyen megpendítik a bennünk rejlő érzelmi húrokat. Az volt a szándékom, hogy a magyar nyelv gazdagságát kihasználva eljátsszam a szavak kifejező erejével és olyan összetételeket és társításokat tolmácsoljak, melyek megmozgatják a képzeletet.

Kinek szántak?

Mindenkinek, aki szereti a kalandokat, aki szívesen tenné próbára magát a logika útvesztőin, hogy kibontson egy rejtélyt, ahogy azt a szereplők is teszik. Bárki élvezheti az általam nyújtott felhőtlen kikapcsolódást, ami az érzelmi ráhagyatkozás nyomán keletkezik. Megtalálja bennem a számítását az is, aki mélyebb merengésekre is hajlamos. Rátalálhat általam pár gyöngyszemre a társadalomtudományok iránt érdeklődő elme is. Ha már eleged lenne a sablonos romantikus történetekből, ahol csak az érzelmi vívódások kétdimenziós tere látható, akkor próbáld ki a sokdimenziós valóságot általam.

Miről mesélek?

Egy lányról, aki Nővé érik a történet végére. Aki felfedezi magában a kalandvágyó, karakán nőt. Ezen a ponton azonban döntenie kell. Mit választ vajon: egy olyan kapcsolatot, ami olyan, mint egy kandalló, vagy egy tűzhányóra vágyik? Egy fiúról, aki Férfiként hagyja el lapjaim színtereit. De hova tart? Azt én még nem tudom, csak annyiban vagyok bizonyos, hogy jutott el idáig. A tét nélküli létből az aggodalmak csapdájáig. A gondtalanság fölényétől a kételyek világába, ahol hamar elbukhat. Szólok még egy tolakodó harmadikról is, akiben lelki viharok dúlnak, de a felszín akár jegesen sima is maradhat nála. Mit kezd vajon vert helyzetével? Képes építkezni és olyan értékeket magáévá tenni, amikre nem tanította senki? Pusztán a szeretet ereje elég segítség neki ehhez?

Mit ígérhetek?

Izgalmat, kalandokat: szurdokot, megsárgult, elaggott könyvlapokra vésett üzenetet, cipőtalpból kibányászott gyémántot, törött sörösüvegből lett fegyvert, a múlt árnyékában rejtőzködő kémeket, alpesi utazást golyófüttyel kísérve. Mély érzelmeket: bimbózó óvatos szerelmet, a karrier oltárán feláldozott kapcsolatot. Érett szerelmet, mely a közös érdeklődés bázisára épít. Gyötrődő vágyakozást, amit csak az elengedés teljesíthet be. Folyosói ölelkezést, ami ezer darabra szakítja a már megszőtt vásznat. Versekbe szedett pillanatokat, melyek kimerevítik az érzelem-prizmák pillanatképeit. Filozófiai gondolatokat: társadalomelméleti fejtegetést, oktatáspolitikai tervezetet, néplélektant, oral history-t – mindezt könnyed formában, történetbe ágyazva. Egyedi írói stílust: sejtelmes előre utalásokat, találó hasonlatokat, szimbólumrendszereket, elvont másodlagos jelentésrétegeket, sok kibontani való gondolatot.

Mit ne várj tőlem?

Ne követelj tőlem mindent azonnal, kérlek adj időt nekem, hogy megmutathassam, mi minden rejlik bennem. Hiába keresel bennem neveket, azokkal nem szolgálhatok. De kiaggatott címke nélkül is érezni fogod a lényeget, amit úgysem a név örökít meg. Szereplőim az egyetemesség felé mutatnak, ezért nincsenek tulajdonneveik. Ne várd, hogy a végén minden kérdésedre válaszoljak. A válaszok benned rejlenek. És egy esetleges gyermekemben, ha rászánom magam és utódokat hagyományozok a nagyérdeműre.

Zárszavam: Rátok testálom a kreativitást, melynek nyomán létrejöttem, örömmel adom át nektek, ha megtiszteltek azzal, hogy megvásároltok és elolvastok .

Közvetlen link a könyvhöz:

https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/a-tukor-mogul

Mi a különbség a leélt és a megélt élet között? Csakis a hozzáállásunk! Ha kreatívan szemléljük önmagunkat és a bennünket körülvevő világot, esélyünk van az élet mélységeinek megélésére.

Nagyon könnyen megesik. Bárkivel, bármikor. Elég néha engedni a kísértésnek és elfogadni: most nem megyek sehova, mert fáradt vagyok, nem próbálok ki új dolgokat, mert az kudarcesély és bizonytalan, nem teszem meg, amiről tudom, hogy helyes, mert a környezetem butaságnak tartja, stb. Ezek a könnyebb utak, a kisebb ellenállás útjai. De rajtuk haladva kivész az emberből az életkedv, az alkotó erő, a kreatív képzelet. Nem tenni mindig egyszerűbb, mint megmozdulni. Felemelni a fejünket és felvenni a kesztyűt. Ez kétségtelenül nehéz, viszont ez vezet is valahová. Mégpedig a megélés csodájához.

Gyönyörű erdős vidék mellett élek Újpesten, egy idős bácsi elkezdte itt etetni a mókusokat, de nem csak a rőt farkúaknak tett jót ezzel. Mára egyfajta zarándokhely lett a természetbarátok és a kisgyerekesek között a bácsi padja, amit a polgármestertől kapott. Ahhoz, hogy ezt kialakítsa, rendszeresség kellett, nem tántoríthatta el rosszkedv, kedvezőtlen időjárás, sőt semelyik fanyalgó sem. Akkor is kiment, amikor nem volt jó kedve, mert ott felvidult, ahogy látta az odamerészkedő apró szerzeteket, amint a friss zsákmányt csócsálják. Elment etetni akkor is, mikor betegnek érezte magát, mert a testi bajra is jelenthet gyógyírt a lelki felüdülés. És bizony nekivágott, akkor is, mikor otthon furcsán nézték ezt a különc hobbit. Mostanság itt a helyiek között nagy tiszteletnek és szeretetnek örvend, beszédbe elegyedik az erre hajlókkal és elmeséli, milyen érzés adni. Nem csak a szavaival, hanem az egész kisugárzásával mesél erről.

Számomra az ő története azt az üzenetet hordozza, hogy megéri. Kifizetődik, ha jót teszünk másokkal, mert azáltal magunknak is intézünk jó pár fontos dolgot. Megjelenik nálunk vendégként az Elégedettség, a Boldogság és a Büszkeség. Nincs jobb depresszióűző, mint ha reggel a tükörbe nézve meg tudjuk dicsérni magunkat, mert: lám, erre is rá tudtam venni magam, ezt is sikerült elkezdenem, erre is találok megoldást, mert már elkezdtem keresni. A kreativitás segíthet ebben. Mutatom hogyan!

1. Vezessünk célnaplót! - Tervezzük be, mit fogunk tenni az adott napon a mentális egészségünk érdekében. Olyasmi legyen, ami kikapcsol, feltölt, amitől kapunk valami többletet.
Pl: nemrég elkezdtem újra templomba járni. Hittem eddig is, de kényelmesebb volt azt mondani, hogy az otthoni ima is lehet hatásos. Viszont a személyes találkozás mindig erőteljesebb. Érzem, hogy gazdagodok általa.
Ez egyéni, itt mindenkinek magába kell néznie és megtalálni azt, ahol a kényelmet háttérbe szorítva be tud csempészni valami jólesőt az életébe.

2. Tartsunk én időket! - Ahhoz kell csak a kreatív gondolkodás, hogy rájöjjünk, hol lehetne megtalálni a mikroszkopikus rést a kötelezettségeink falán, amit kitágítva be tudunk iktatni olyan idősávokat, amikor nem alkalmazkodunk, nem végzünk házimunkát, nem aggódunk a jövő miatt, csak egyszerűen önmagunkra figyelünk, magállunk picit és megszemléljük hol tartunk és biztatást merítünk a legapróbb haladásból is. Negatívnak lenni nem ér - azonnali diszkvalifikációt von magával.

3. Biztassunk másokat! - Ne féljünk tőle! Ingyenes! Egy jó szó nem kerül semmibe, de új értéket teremt. Létrehoz egy mosolyt, előhív egy jóleső sóhajt, növeli az önbizalmat. Annyi minden arra van beállítva, hogy leszívjon bennünket: a főnökünk köteles piszkálni, különben őt is taszigálják, a közélet lefáraszt, a hírfolyamból néha ömlik a negatívítás, sok az energiavámpír embertárs, aki szívja a vérünket. De ha mi jót adunk, visszakapjuk - nem csak azért, mert majd minket is biztatnak, de épülünk embertársunk öröme által. A lélek tápláléka ez, amit a boltban nem árulnak.
Pl: amikor legutoljára volt ilyen biztatás-késztetésem, akkor a liftben megdicsértem egy kislány frizuráját. Egészen kivirult tőle és nem is tódítottam, tényleg remekül megkonstruált hajkölteménye volt. De ha szó nélkül hagyom, mindketten szegényebbek lennénk most.

4. Tükörkihívás - Ahányszor rátéved a szemünk a tükörre, mondjunk magunkról egy jó tulajdonságot. És tegyük meg a következőt: A két ajakzugunkat kissé távolítsuk el egymástól, ebből talán létrejön egy mosoly. Ez nem öntömjénezés, általában magunkkal kritikusabbak vagyunk a kelleténél és ezt kompenzálni kell.
Pl: nem szeretem az életkorom, miért nem állt meg 25-nél! De ha belenézek a tükörbe és elmosolyodom, 5 év fiatalodást nézhetek végig. Nem kerül annyiba, mint a plasztikai sebész.

5. Vissza a természetbe! - Urbanizált világunkban kevés lélekemelő zöldet látni. De azért ott rejtőzik, ha kreatívan vizslatjuk a térképet. Egy kis buszozásra van a hozzád legközelebbi külváros, vagy épp szerencsésként ott is élsz. A vidékiek is mehetnek a határba is sétálni. Erről jut eszembe:
Pl. anyósoméknál vidéken rendszeresen sétálunk a határban, pár magasles árnyékában, felijesztve ezzel a tapsifüleseket.
A természet közelsége nyugtat, olyan, mint a gondolataink fésűje, segít rendet tenni köztük.

Bónusz tipp:

Azon kívül persze, hogy olvasd ezt a blogot :-)
Keressünk egy új hobbit! Amit mindig is szerettünk volna kipróbálni, de sosem szántuk rá magunkat. De ha egy régi szenvedélyünket hozzuk vissza, az is remek.

Kreativitásra fel!

Az élet lehet gazdag, mert vannak dolgok, amik örök értéket képviselnek: A szeretet. A család. A segítőkészség. A napfény. Az emlékek. A tervek.

Lesz mindehhez elég belső erőnk, mert teszünk azért, hogy legyen! Ha hosszan, tartalmasan akarunk élni, akkor nincs más opció.

Hogyan pezsdítsük fel a párkapcsolatunkat?

Ha szeretnénk lenyűgözni valakit, aki kedves a szívünknek, vagy színesítenénk a kapcsolatot, amiben élünk, használjuk a kreativitásunkat. Megéri!

Szerintem nincs az a párkapcsolat, ami ne bírna el néha egy kis ösztönző frissítést és nincs az a szív, ami ne repesne, egy vallomás hallatán.
De milyen legyen ez a vallomás?
Ha egészen egyszerűen fejezzük ki magunkat, az is jól esik.
De ha beleteszünk némi kreativitást, az színesítheti, fokozhatja a hatást.

1. Vezessünk randinaplót!
Ez egy kis könyvecske, ahova felvéssük a randik dátumát, némi emlékeztető szöveget róla és rajzolunk valamit, vagy képkivágásokból kollázst készítünk mellé vagy köré.
Évek múlva is kitűnő emlék, frissíti a memóriát, már homályba veszett részletekkel gazdagít bennünket. Újra átérezhetjük, már akkor milyen jó volt és még mindig milyen jó együtt.

2. Készítsünk egyedi társasjátékot!
A mikéntekre minden párnak magának kell rájönnie. Nálam volt olyan rész, ahol ki kellett húzni, hogy milyen szívességet tennél meg a párodért,  zsetongyűjtés volt lehetséges, ezeket aztán bókokra lehetett váltani, illetve voltak kérdések egymásról, előre kitöltött adatlap alapján ellenőrizhető formában. Ha pikáns elemeket is be akarunk építeni, megtehetjük, ez is csak rajtunk múlik. Kreativitásra fel!

3. Bűvöljük el kedvesünket rejtett üzenetekkel, amiket kis kártyára írva mindennapi használati tárgyakba rejtünk.
Üzeneteink tulajdonképpen mini vallomások, a következő kérdésekre adott válaszokból állhatnak:

Milyen volt az első randi, mit csinált akkor, vagy mit mondott, milyen mozdulatot tett stb.
Mitől tartós szerinted a kapcsolatotok?
Ha magad elé képzeled a párod tetőtől talpig, melyik része fog meg leginkább, ezt milyennek látod és miért tetszik neked?
Mivel tudtad eddig a legjobban megnevettetni a kedvesed? (pl. sztori, poén, vicces cselekedet, a te apró tökéletlenséged ami a párodnak derültséget okoz)
Milyennek érzékeled a hangját?
Mivel tudod megvigasztalni ha rosszkedvű, fáradt vagy megbántották?
Ha van közös kedvenc helyetek, akkor hol van ez és miért szeretitek?
Milyen állatra, növényre, jelenségre hasonlít a párod leginkább és miért?
Van olyan mozdulata a párodnak, ami különlegesen kedves a számodra? Mi ez?
Mivel szoktál kedveskedni a szerelmednek ha a bizalmába szeretnél férkőzni?
Milyen ajándékot vettél neki, aminek különösen örült?
Mi az, amit a leginkább becsülsz a párodban?
Mire hasonlít leginkább a kapcsolatotok a következők közül: emelkedő hegyoldal, körtúra ahol váltakozik az emelkedő és a lejtő, békés tóparti sétány egy szintben?
Mik a jövőre vonatkozó közös terveitek?

4. Készítsünk tablót a nekünk kedves tulajdonságairól
A tulajdonságokat írjuk fel különböző betűtípusokkal, nyomtassuk ki és keretezzük be.
Olyasmi is lehet ezek között, ami nem feltétlenül pozitív általános értelemben, de nekünk kedves, aranyosnak tartjuk.

5. Az örökzöld - írjunk szerelmes levelet!
Nem is olyan könnyű, mert meg kell benne nyílni. Elmondani hogy érezzük magunkat a kapcsolatban, minek örülünk különösen és esetleg mire vágynánk még, amit eddig nem is említettünk, mert nem volt rá alkalom vagy még eddig bennünk sem fogalmazódott meg.

Bónusz tipp: a www.kreativmozgalom.hu -n számos rendelhető ajándékötletet is találsz.

Írjunk kreatívan! Éljünk kreatívan!

Mi a megoldás, ha többször felmerült benned, hogy írni kellene valamit, de még mindig nincs semmi a kezedben?
Ha gyakran volt olyan érzésed, hogy van benned valami, amit meg szeretnél írni, de sosem kerítettél rá sort, most itt az alkalom. Megosztok néhány tippet, tanácsot, inspirációt, melyek segítségével könnyedén elindulhatsz az írásbeli önkifejezés útján. Bízz magadban! Meglepően könnyűnek fogod találni. Ezen trükköket bevetve megteheted első lépéseidet az íróvá válás felé.

1. Kezdd kicsiben! Írj aforizmákat! - Ezek rövid, frappáns életbölcsességek. Maximum pár mondat terjedelműek. Semmi kifogást nem lehet felhozni, ehhez nem lehetünk túl elfoglaltak. Agytornának sem utolsó mellesleg. Itt nagyon ott kell lenni fejben, gyorsan nyakon kell csípni a témát és rögtön agyon is ütni. Pl: "A haragtartás pazarlás". Nincs annyi időnk, hogy folyton új barátok után kajtassunk és annyi energiánk se, hogy mindent egyedül oldjunk meg.

2. Írjunk naplót! - Ne olyat, ami óráról órára lebontva szerepelteti a napirendünket. Inkább válasszuk ki a nap tanulságát, vessük papírra és járjuk körül a témát. Röviden ismertessük mi történt, majd emeljük ki, mi szűrhető le ebből. Filozofáljunk egy kicsit! Miért fontos, amire most rájöttünk? Milyen jelentősége lehet mindennek? Milyen lenne, ha ezt más is felismerné? Így aztán alig kapunk észbe, és már írunk is. Az itt szerzett stílusgyakorlatot egyszer első könyvünkben is felhasználhatjuk, vagy akár néhány gondolatot át is emelhetünk majd.

3. Szerkesszünk fotóalbumot! -  Beragasztgatós családi képekkel teletűzdelt régimódi verziót, ahova sztorikat szerkeszthetünk. Az igazi retró fanatikusok kézírással is véshetnek, míg a kütyük szerelmesei esetleg az egészet megvalósíthatják digitálisan. Ajándéknak is remek, érdemes vele foglalkozni!

4. Írj blogot! - Blogot is írhatunk bármiről, ami érdekel minket és úgy érezzük, mások hasznára válhat.

5. Írhatunk verset is! - Tudom, sokan ettől visszaborzadhatnak, mivel nehéznek, túl kötöttnek érzik. Pedig a vers igazi felszabadulás a léleknek. A következő blogbejegyzésem versírói tanfolyam lesz. Érdemes követni az írói facebook oldalam, ott mindig hírt adok arról, ha új tartalom került fel a blogra, így nem tudjátok elszalasztani :-).

Bónusz tipp: Írjatok szerelmes levelet! Írjátok meg kedveseteknek, ami a szíveteken fekszik. Ennél édesebb dolgot nem is tehetnétek érte. Biztos jutalomra számíthattok. (A pasik is szeretik a romantikát, főleg ha ez azt jelenti, hogy dicsérjük őket.)
Idézzétek fel magatokban, miért vagytok hálásak ebben a kapcsolatban, mi az, ami a legjobban esik és miért. Próbáljatok olyan momentumot keresni a múltban, ahol igazán éreztétek, hogy boldogok vagytok és a világ kerek körülöttetek. Ha erről sikerül összehozni egy leírást, az irodalmi ujjgyakorlatnak is kiváló és kapcsolatépítés szempontjából sem megvetendő. Minden emberi kapcsolat igényli a törődést. Ha épp nincs párod, egy rokonnak vagy barátnak is írhatsz hálád kifejezéseképp.

Még nem, de idővel kialakulhat...

                                                                                                Utópia

Egy idős hölgy ült a padon, a dédunokája körülötte játszadozott. Igazi jelenség volt, fehér haját kontyban viselte. Nem a ruházatától tűnt elegánsnak, hanem egyfajta kisugárzás vette körül. Megsimogatta szemével a világot, az pedig rámosolyodott. Nem harcolt az idővel. Az már rég neki dolgozott. Minden percet ajándékként élt meg, ráadásként, melynek során gyönyörködhet a művében. Sok rossz döntést hozott élete során, de megtanulta, hogy nem az a fontos, hogy hibátlanul teljesítsünk, hanem hogy tanuljunk az elkövetett ballépésekből.
A dédunokája odament hozzá és megkérdezte: A Kreatív Mozgalmat te hoztad létre dédi? Az igenlő válasz után felbátorodva kérdezősködött tovább: Ezeket a fákat még az első mozgalmisták emelték ugye? Mesélsz róluk megint!
Az idős hölgy szeme a múltba révedt, sok lelkes fiatalt látott, akik hittek a szépség hatalmában és hajlandók is voltak tenni az álmaikért.
- Tudod kicsim, az elején nem voltunk sokan. Mikor az első könyvem megjelent, még csak maroknyian olvasták az írásaimat. De ők lelkesek voltak. A könyv sikere után több helyre is eljutott a hír, így bővült a mozgalom. Sokan korábban olyan életet éltek, mint az elődök évszázadokra visszamenőleg. Betartották a kliséket. Mi azonban felforgatók voltunk. Abban hittünk, hogy lehet jobban is, több örömmel élni, egymásra jobban odafigyelve. Heti workshopjaink voltak, ahol mindenféle szemétnek tartott dologból műalkotásokat készítettünk. Tresh artnak neveztük. Volt egy közösségi weboldalunk, ide gyűjtöttük a megvalósított kreatív ötleteinket, pl. recepteket, ötletes lakásdekorációkat, házilag gyártott játékokat, kevésbé ismert kirándulási helyszíneket. Bármit, ami eszünkbe jutott. Így osztottuk meg egymással a lehetőségeket, amik ajtót nyitnak a világra.
Nem voltunk zárkózottak, bárkinek meséltünk magunkról, senkitől nem kértünk pénzt és elfogadtuk, ha esetleg ki akart lépni. De ilyenre alig emlékszem.
- És hogy lettetek olyan nagyok?
- Sokan csatlakoztak az interneten hozzánk. Drágulás volt az ukrán-orosz háború miatt, sokan rossz körülmények közt éltek. A kreativitás kiutat jelentett, reményt, bizakodást. Páran kitűzőket kezdtek viselni, hogy hirdessék, közénk tartoznak. Majd divattá váltunk. Könnyebben munkát kapott, aki hozzánk tartozott, hamarabb megbíztak benne. Szerintem a kreativitás okozta felszabadultság tette, de szinte ragyogtunk. Pedig aszályok sújtottak, majdnem sivataggá váltunk. De a szívünkben új virágzás indult. Elkezdtünk küzdeni a klímaválság ellen. Mérnöki eszközökkel elsősorban. Próbáltuk ellensúlyozni a károkat. Küzdöttünk a vízért és a minőségi élelemért, hogy a jövő ne legyen aszott és keserű.
- És győztetek végül?
- Lassan, de haladtunk. A fiam, a nagypapád építész lett, fenntartható házakat tervezett. És vízháztartás helyreállító rendszert. Enélkül most nem vehetne körül ennyi szépség.
- Maradt időd a családodra?
- Keveset aludtam, fűtött a tettvágy. Igen, végül maradt időm mindenre, ami fontos. Még saját magamra is. Sokan ezt önzésnek neveznék, de muszáj befektetnünk magunkba, különben alul maradunk az idővel szemben.
- Dédi, te örökké akarsz élni?
- Igen szívesen élnék, ám még nem jutottunk el odáig. De maradni szeretnék, amíg csak lehet. Annyi ötletem van még. Olyan sok könyv megtelhetne még velük. A szellemem még friss, és a testem is viszonylag jól bírja még.
Hogy tudsz annyi különböző könyvet írni? A regények szinte magukat írják, jönnek a szavak, megállítani sem tudnám őket. Kerekedik a történet, alakulnak a jellemek. Ez olyan izgalmas. Az ismeretterjesztő könyveket meg csapatban írjuk, összegyűjtjük a Kreatív Mozgalom tudását, hogy örökül hagyhassuk nektek, a következő nemzedéknek.

A kislány büszke volt a dédire, ő olyan érdekes volt, szeretett volna maga is ilyenné válni. Bizakodón tekintett az életre, érezte, hogy részese egy magasztos eszmének, szeretett volna tettekkel is hozzájárulni a Mozgalom munkájához. Kitárta elméjét és befogadta a világot. Azt a vetületét, ami számára sokat jelentett - a kreatív képzelet világát.

Az alkotásban az a csodálatos, hogy nem egyirányú. Ha létrehozunk valamit, akkor a produktum megszületésén kívül más is történik.

1. Megtanulunk képekben gondolkodni 

Ha hazatérünk egy nyaralásról élményekkel megrakodva, mi az, amit elraktározunk? Leggyakrabban a sztorikat jegyezzük meg, vicces vagy megható történeteket adunk tovább a  szeretteinkről, vagy eltesszük egy megfelelően felcímkézett mappába a számítógépünkben azt a rengeteg fotót, amit készítettünk.

Az írói elme másképp tesz.

Elraktározza a hangulatokat. Méghozzá képek formájában. Mozgó vagy álló kép is lehet.

Például: A hegytetőre felérve kinyílt a látómező és a táj lélegzetelállító mélységei káprázatként lebegtek az elme horizontján. Arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ezt még láthatja, s elöntötte a hála, melyet a létezés csodája váltott ki. Először jön a látvány, majd egy gondolat és végül az érzés, ami az adott pillanathoz kötődik. Ilyen emlékkönyveket hozhatunk létre nap mint nap, ha élünk az írói vénánk nyújtotta lehetőségekkel.

2. Részletesebben figyeljük a környezetünket.

Ha megyünk az utcán egy átlagos napon, mennyit fogunk fel a látványból, ami elénk tárul? Általában csak azt, amire feltétlen szükségünk van.

Az írói elme azonban másképp tesz.

Mindent elemez és raktározza a benyomásokat. Méghozzá szavak formájában.

Például: Látunk egy kerítésen felfutó növényen rengeteg csodaszép kék virágot. És a karakter már színre is léphet: Ahogy a benne kavargó gondolatok sárszínű áradatában gázolva bolyongott, megpillantott valamit, ami nagyon nem illett a hangulatához. Üde volt és vidám. Sugárzóan kék harang alakú virágocskák hirdették: a remény mindenütt ott van, a legkiábrándítóbb helyzeteken is felülkerekedhet a bizakodás hatalma.

3. Archetípusok

Amióta társadalomban élünk, olyan szerepeket veszünk fel, melyek meghatároznak minket és a közösség többi tagjával alkotott viszonyrendszereinket is rögzítik. Bármennyire egyedinek gondolja magát valaki, lehet bármilyen alternatív, ő ettől még díva marad, egy a sok archetípus közül. Még a különcködés szándéka is típusba sorol. Ettől még nagyon is megmarad a személyiség, egyetlen anya sem nyugodhat bele abba, hogy ő csak a gyermekén keresztül definiálható, hiszen a megújulást biztosító saját aktivitásra elemi szüksége van ahhoz a szellemi frissességhez, amit a gyermeknevelés igényel.

A mindennapi életben hagyjuk elsiklani a jeleneteket magunk mellett. Az írói elme azonban másképp tesz.

Tipizál és elvonatkoztat. Ha karaktereket alkotunk, figyelünk a minket körülvevő emberek belső folyamataira. Tipizáljuk, de ezáltal jobban meg is értjük az egyéniségüket. Empatikusabbá válhatunk.

Például: Látunk egy rosszalkodó kisgyereket egy olyan apával, aki nevet a rosszalkodáson, mivel alapjában véve ő egy bohóc típus. De apai szerepében próbálná rendre utasítani, persze hasztalan, hiszen nem hiteles.

4. Rendszerlátásod is fejlődik

Saját döntéseid is más megvilágításba kerülnek. Előfordulhat, hogy korábban nem dramaturgiailag nézted magad körül az eseményeket, de ha írsz, ez megváltozik.

Az írói elme strukturálja maga körül az eseményeket.

Például: Felkérnek, hogy szervezz meg egy gyerekzsúrt. Írói agyad azonnal kapcsol és felvezetésre, kibontásra, drámai csúcspontra és lecsengésre osztja fel az esemény egyes programjait. Így nem jön túl hamar a torta, hogy aztán unalombòl táplálkozó féktelenkedésbe torkolljanak az események.


5. Tájat leírássá változtatod

Sokan tudnak például festeni, ezzel leképezik a látványt, ami megfogja, inspirálja őket. Másoknak nincs meg a kézügyessége ehhez, ezért megtanulnak művészi fotókat készíteni. Ám az írói elmének nincs feltétlen szüksége segédeszközökre.

A tájleírás rögzíti az élményt, örök emléket állítva ezzel a pillanatnak.

6. Jó inspiráció és rossz is menekvés

Bármi, ami történik velünk életünk során, az becsatornázható különböző módokon. Tekinthetünk a jóra motivációs bázisként. A rossz dolgok elől pedig el lehet bújni egy könyvbe, vagy épp írni egyet a szerzett negatív tapasztalatokból merítve.  Az írás remekül alkalmas a bennünket ért különböző hatások feldolgozására. Olcsóbb mint a pszichológus, egészségesebb mint a falóroham és a környeztünk is hálásabb lesz, ha azt látja, hogy van saját megküzdési mechanizmusunk.

7. Nem kell a képernyőt bámulni.

Akinek fájni szokott a szeme sok tévénézéstől, bátran válassza fantáziája teremtő erejét.

Az írói elme képes a saját szórakoztatásáról gondoskodni.

Így bárhol, bármikor nekikezdhet és beindíthatja a belső mozit. A tömegközlekedésen, a bolti kasszasorban, egy unalmas értekezleten  (bár itt csak saját felelősségre). Az álmodozás egy író számára munka. A munka és a szórakozás összemosódik. A vidám "munkavégzés" pedig a hosszú élet egyik titka.

Éljünk hosszan, éljünk kreatívan!
Írjunk sokat!

Fejben, írásban vagy adathordozóra.
Rövidet, közepeset vagy egy egész regényt.
Minden műfajban, az ízlésünk útját követve.
Öngyógyításként, hobbiszerűen vagy hivatástudatból.

De feltétlen írjunk! Próbáljuk ki!

Írjunk kreatívan! Éljünk kreatívan!