Ki vagyok, mit lehet tudni rólam, hogyan lépett be az írás az életembe?
Egy tudatos nőnek tartom magam elsősorban. Tisztában vagyok vele, mi az, amit meg szeretnék valósítani és keresem a hozzá vezető utakat. Természetesen ez nem volt mindig így. Érzelmes alkat vagyok, sokszor kerültem bajba a felfokozott érzelmek és a belátás hiánya miatt. De fontosnak tartom, hogy tanuljunk a hibáinkból és merjünk felépíteni új világokat, ha szükséges.
A Csallóközben, Dunaszerdahelyen születtem. Ez a Felvidék szíve, ide kötnek a gyökereim. Itt sosem volt nehéz magyarnak lenni, szinte homogén magyar nyelvi közeg vett körül. Viszont könnyebb volt értékelni a kultúrát, amihez tartozunk és egyfajta felelősségérzet is kialakult bennem, mely arra ösztönöz, hogy az anyanyelvemet becsüljem, gazdagítsam.
Gyermekkorom nagy részét Rév-Komáromban töltöttem. A Selye János Gimnáziumba jártam, ahol átérezhettem, milyen csodálatos egy dicső történelmi múlttal rendelkező város hagyományokban gazdag, nívós oktatási intézményének tagja lenni. Olyan tanáregyéniségekkel találkoztam, akik a szaktudásuk mellett emberi értékekkel is gazdagítottak. Nem törték le, hanem táplálták a bennem rejlő kíváncsiságot és érdeklődést, ami azóta is a világ megismerésére ösztönöz. Ezt a fajta lelkes kutatói szemléletet most már a jelenleg nyolc éves kisfiamnak adom át fokozatosan. Ő az új ösztönzőm, akinek hatására ismét elmélyedek a tudományos ismeretekben. A világ, amiben élünk annyira összetett és csodálatos, hogy vétek kihagyni a megismerés mélységeit.
Az érettségi vizsga után Budapesten folytattam tanulmányaimat az ELTE BTK történelem és művészettörténet szakán, valamint tanári képesítést is szereztem. A fővárosban igyekeztem mindig a szépet látni és megtanultam figyelmen kívül hagyni a lélekromboló aspektusokat. Idő kellett, mire megtanultam, hogy a nyomor vagy a bűnös gondatlanság olyan dolgok, melyekkel akkor vesszük fel eredményesen a harcot, ha alkotunk valamit, ami építő jellegű. Ezek után nem kell elfordítanunk többé a tekintetünket, ha a valóság rútabb arca jön szembe. Így tudhatjuk, hogy mi a magunk részéről mindent megteszünk azért, hogy jobb energiákat építsünk bele a rendszerbe. Hiszem, hogy az összefüggések rendszere átszövi a világot, melyben élünk és tehetünk azért, hogy több jó és szép dolog alkossa a környezetünket, mire a gyermekeink felnőnek.
A pályaválasztás nem ér véget az iskolák elvégzésével. Egy életen keresztül elkísér bennünket a gondolat, hogyan lehetnénk leginkább a társadalom és szűkebb környezetünk hasznára, miközben megpróbálunk hűek maradni önmagunkhoz. Pedagógusként láttam az intézményes oktatás árnyoldalait és a rengeteg tanárt, akik szerettek volna tenni, de nem tudták pontosan mit és hogyan kellene. Ugyanakkor érzékeltem a sürgető szükségét egy gyakorlat központú oktatásnak, mely jobban meg tudja szólítani a fiatalokat. Ehhez rendszer szintű váltás kellene, mely egy hosszabb tudatformálási szakasz nélkül elképzelhetetlen. Viszont ehhez meg kell lennie a társadalomban a fogadókészségnek. Célomnak tekintem az innováció iránti befogadás terjesztését. Munkásságommal igyekszem azon lenni, hogy a nyitottság ne csak frázis, hanem megélt valóság lehessen.
Jelenleg a magán egészségügy fejlesztésén tevékenykedő úttörő cégnél dolgozom, ahol szembesülök azzal, milyen nagy kihívás a gyakorlatba is átültetni a haladó eszméket. Nem kapaszkodhatunk a régi fogódzókba görcsösen, mert a változások viharos erővel zajlanak körülöttünk. Előre kell tekintenünk, még ha néha félelmetesnek vagy igazságtalannak látszik is az új irányvonal. A jelenben gyakorolt rugalmassággal építhetünk csak fel egy élhetőbb jövőt.
Az írás mint örök társ:
Az írás mindig a lényem szerves része volt. Egészen pici koromtól élnek történetek a fejemben. Karakterek lépnek be a szobámba, jelenetek zajlanak előttem, ha az utcán haladok és furcsa szóképek, hasonlat fergetegek táncát látom álmomban.
A költészet sem áll messze tőlem, a lírai látásmód átszüremlik a gondolataim fonalán minduntalan. Számos verset írtam, a szonett kötöttségétől kezdve a szabad vers csapongásáig minden szinten. Bár ezen a területen a kötöttebb formákat jobban kedvelem. Véleményem szerint a ringatózó ritmusok az ősi verslábakba szedve tudják a leginkább kifejteni hatásukat. Világnézeti kérdések ugyanúgy átadhatók rímek segítségével, mint ahogy az érzelmek is kifejezhetők ebben a formában.
Verset általában éjszaka vagy hajnalban írok. Kell hozzá a teljes csend, hogy a ritmus megszólalhasson a fejemben. Az első sor gondolati felütése után következik a kötöttebb hozzárendelés, mikor bizonyos paramétereknek már meg kell felelni. Ez azonban nem korlát, hanem inkább egy kreativitást ösztönző eszköz számomra. Hiszen így sűrítenem kell, képzettársításokat kell alkotnom, hangulatot kell festenem néhány oda illó szó vagy utalás segítségével. A versírás során szerzett tapasztalatok a prózai alkotás folyamatát is segítik.
Már egészen korán, tizenkét éves koromban írtam hosszabb lélegzetű történetet. Gyermeki naivitással ugyan, de létrehoztam egy gondolati ívet, melyet végig tudtam vezetni. Akkor tanultam meg, milyen fontos a dinamika egy írásműben. Ez az, ami miatt kellemesen olvasódik egy szöveg vagy pedig folyton döcög a képzelet, mint a macskaköves úton közlekedő kerékpár. A lüktetést a prózában nem a szótagok szintje adja, mint a versben, hanem a mondatoké. Azok is lehetnek ugyanis hosszúak és rövidek. Velősen csattanósak vagy elnyújtott leírásokba torkollók. Ezek váltakoztatásával alakítható a struktúra.
Első könyvemet akkor írtam meg, mikor a kisfiam baba korában és szerencsére kisfiúként is, mély üdítő álomban töltött 2-3 órát minden délután. Ilyenkor jött az alkotó idő számomra, amit az esti vagy hajnali órákkal kiegészítettem. Nem volt nehéz rátalálnom, miről szeretnék írni, csak ki kellett választanom a már meglévő több száz történetfoszlányból azt, ami a legélénkebben él bennem. És fel kellett fűznöm a karaktereimet egy rendező elv köré, ami a rejtély lett. Mindannyian kíváncsi alkatok vagyunk és az ismeretlen megtapasztalása mozgat bennünket. A karaktereim is így gondolták ezt és úgy döntöttek, szeretnének velem együtt nyomozni. Így jutottam el a romantikus kalandregény műfajához. Első könyvem címe A tükör mögül. A cím picit a világlátásomra is utal. Mert vallom, hogy a dolgokat nem egy szemszögből kell nézni, hanem próbálni mögé látni, megfigyelni, milyen lehet egy tükör mögül, vagyis más szemszögekből megvilágítva. Ez a regény várhatóan 2022 szeptemberében jelenik meg.
De mi történt a megírás és a kiadás közötti években? Elaludtam és már nem láttam a fényeket odabent. Beleszürkültem a hétköznapokba. Pedig volt egy csodás párom és egy tehetséges gyermekem, akikre büszke lehettem. Mégsem ment, elvesztettem a lényeglátásomat. De megfújták a kürtöket és azóta éberen figyelek. 2020 decemberében anélkül voltam életveszélyesen beteg, hogy ezt az új járványt elkaptam volna. De rettegtem, hogy ha az állapotom miatt kórházba kényszerülök, a legyengült szervezet nem bírna a vírussal. Egy hónapig fel sem tudtam kelni. De teljesen felépültem és így utólag azt mondom, szükségem volt az átélt tapasztalatokra ahhoz, hogy bölcsebben lássam a világot és a helyemet is benne. Összeszedtem magam, fogytam negyven kilogrammot önfegyelem segítségével és most jól érzem magam a bőrömben. Feléledt az alkotó kedvem, összefésültem az első regényem, elkezdtem írni a másodikat egy teljesen új történettel, de az első folytatását is tervezem. Megszerveztem és lebonyolítottam a régóta esedékes esküvőmet, megünnepeltük ezzel a családunkat és azt, hogy itt lehetünk egymásnak.
Most pedig a KREATÍV mozgalom beindításán dolgozom. Azzal a tudattal felvértezve álltam neki, hogy nem szabad hallgatnunk. Ha érezzük, hogy van mondanivalónk, azt át kell adni, még akkor is, ha ezzel kockázatot vállalunk. A betegségem nyomán tanultam meg, hogy nincs olyan perc, aminek az elvesztegetésére lenne elégséges magyarázat. Minden pillanatunk érték, amit kötelességünk tartalommal megtölteni. Ezzel tartozunk mindazoknak, akik szeretnek minket. Nem hiába vagyunk azok, akikké váltunk. A szüleink, barátaink, a társunk, a gyerekeink, mindannyian hozzátettek a személyiségünkhöz. Amíg elvesztegetjük a mindennapjainkat, addig hálátlanok maradunk. Ám ha felvesszük a kesztyűt és hajlandók vagyunk magunkban energiákat mozgósítani, azzal megbecsülhetjük és megköszönhetjük a törődést, amit oly sok oldalról kaptunk.
Írjunk kreatívan, éljünk kreatívan!
